De hát én ezt annyiszor elolvastam! Az utóbbi két napban többször is hallottam ezt végül elégtelenre felelő diákoktól.

Nem elolvasni kell,hanem megtanulni! – volt a nyelvemen. Egyrészt azért nem mondtam végül, mert egy pedagógus ilyet ne mondjon a diákjának, másrészt úgy éreztem, komolyan gondolják. Hogy az a tanulási stratégiájuk, hogy elolvassák a könyvet. Nem megértik, elemzik, feldolgozzák,  értelmezik, hanem elolvassák. Vagyis egy alapvetően passzív tevékenységtől várják, hogy ha nem is használható, rendszerezett, műveltséget adó, de legalább a vizsgán visszamondható tudás keletkezzen az elméjükben. Tehát – és én általában jóindulatú vagyok – nem buták, hanem elégtelenek a tanulási stratégiáik.

A gyermekeim szeretnek éneklésre elaludni, és az aktuális kedvencük a Ha én rózsa volnék. Talán szakmai ártalom, de a dal közben is az oktatás jutott eszembe. Nem az oktatáspolitika, mint az a címből sejthető lenne, hanem a metaforák.

Tettem egy volt kedves hallgatómnak egy ígéretet, hogy írok egy bejegyzését arról, hogy szerintem melyek a tanárképzés legfontosabb problémái. Erre még nem jutott időm, de közben eszembe jutott: Hiszen írtam én már a tanárképzésről!

Amikor egyetemista voltam, a Szegedi Egyetem című újságot még kommunikáció szakos hallgatók írták és szerkesztették az Irinyi épület alagsorában, a fénymásolótól balra. Mivel néhány embert ismertem a szerkesztőségből, elég sokat lebzseltem arrafelé, sőt – horribile dictu – még cikkeket is írtam.

Sokat halljuk mostanában, hogy édes anyanyelvünk romlóban van. Schmitt Pál álamfő például kiemelt ügyként kezeli a szép magyar beszéd terjesztését. És sokszor halljuk azt is, hogy az emberek nem tudnak helyesen írni (hahó botosjeti!). Ha kollégákkal beszélgetek, ha dolgozatokat olvasok (posztolok a Facebookra), magam is látom, hogy nagyon sok nyelvi, helyesírási probléma adódik. A “mai hallgatók már helyesen írni sem tudnak” szokásos sirámot érdemes azonban több  összeadódó problémaként kezelni.

Néha úgy érzem, hogy nehéz ma oktatóként a tudomány emberének lenni. Mert a hallgatók egy jelentős része a hite(i) miatt teljesen elutasítja, amit a tudomány nevében mondunk.

És itt most a hit alatt nem a vallást értem, azzal még semmilyen problémám nem volt. A neveléstörténetnek számos érintkezési pontja van a vallástörténettel, ezért sok esetben kikerülhetetlen, hogy olyan kérdésekről beszéljünk, amely, tudom jól, a hallgatók eleven hitébe vágnak. Volt már olyan, hogy ők javítottak ki, ha rosszul mondtam valamit, volt, hogy én őket, de konfliktusom a vallással, valakik vallásával még nem volt.

Vicces helyzet már adódott, amikor a protestáns gyermekkép kapcsán beszéltünk eredendő bűnről, eleve elrendelésről . Ekkor egy hallgató megkérdezte: Aki nem hisz az ilyesmikben, annak is kell ezt tudnia?