A tanár nem ember

De hát a tanár is ember! – hallom néha hallgatóktól, és ilyenkor rutinszerűen rá szoktam vágni: -Nem, a tanár nem ember.

Mielőtt bárki félreértené, és azt gondolná, hogy nem veszem emberszámba a pedagógusokat, leszögezem, hogy de. Ami viszont nagyon zavar ebben a mondatban, a felmentő hangsúly: El kell nézni, ha hibázik, hiszen emberből van. És mint tudjuk, errare humanum est.

Az ember ellentéte ebben a kontextusban a szakember. A szakember, akit azért fizetnek, hogy szaktudásával felvértezve szakértői munkát végezzen. A szakember előtt jól definiált feladatok vannak, ezeket el kell végeznie, munkájáért számon kérhető, különleges sikereiért jutalmazható, hibáiért viszont büntethető.

A mai magyar iskola egyik nagy hiányossága, véleményem szerint, hogy nem tekintünk úgy a pedagógusokra, mint szakemberekre, ennek minden hozadékával együtt.

Pedig a feladat egyértelműen definiálható. Nálam okosabbak talán még jobban meg tudnák fogalmazni, de talán úgy lehetne legegyszerűbben: hozzáadott értéket teremteni. Vagyis eljuttatni a gyermeket oda, ahová magától nem jutna el, a saját optimumához.

A szegedi iskola kutatásai – ld. Nagy József és a kritériumorientált pedagógia – nem kis részben erről szól: hogyan lehet definiálni az egyes képességek optimumát, és hogyan lehet mérni a fejlődést. Ez persze csak egy példa, más területen kutatók valószínűleg mást emelnének ki, de abban – ha nem tévedek nagyot – egyetértés mutatkozna, hogy a pedagógus munkájának jó része definiálható, értékelhető (ami nem feltétlenül mérést jelent). Vagyis nem a neveléstudomány az akadálya annak, hogy szakemberekként tekintsünk a pedagógusokra.

Hogy miért nem tekintünk rájuk mégis így, annak részben történeti, részben “jelenkori” okai vannak. A pedagógusszakmák professzionalizációja a 19. században vett lendületet. A magyar pedagógustársadalomban két nagyobb szakmai csoport alakult ki: az akadémiai elithez kapcsolódó, magas presztízsű középiskolai tanárság és az alacsony presztízsű néptanítóság. Ez utóbbi állítás talán meglepő lehet, de a szakirodalom mai állása szerint minden korabeli mitizálás és heroizálás ellenére a néptanítóság alacsony presztízsű (kékgalléros?) szakmának számított. A középiskolai tanárság kiszorulása a magasabb presztízsű elitből az 1930-as években kezdődött meg.
A II. világháború után sajátos folyamatok zajlottak. Miközben a középiskolai tanárság “lecsúszása” folytatódott, a képzés felsőfokúvá tételével az általános iskolai tanítóság és tanárság kétségkívül emelkedést könyvelhetett el. Az 1960-as évekre minden pedagógust felsőfokon képeztek, ami ha nem is tette egyenlővé, de jelentősen közelítette, és alapvetően alacsonyan tartotta a pedagógustársadalom különböző rétegeinek presztízsét.

Ráadásul az 1970-es, 80-as évekre a magyar iskolarendszer bajai nem csak a szakma, hanem a társadalom előtt is nyilvánvalóvá váltak. A társadalomnak egyre inkább az volt a képe, hogy a lepusztuló iskolarendszerben leharcolt tanárok tanítanak, akik közül jónéhányan egzisztenciális okokból megjelennek a második oktatás munkaerőpiacán. A rendszerváltás környékére a pedagógustársadalom már valóban kevéssé mutatta egy szakértői csoport képét.

A “jelenkori” okok közül kettőt érdemes kiemelni (bizonyára több is van). A rendszerváltás utáni oktatási kormányzatok nem voltak konzekvensek a pedagógustársadalom felé közvetített üzenetekben. Volt olyan, amelyik kifejezetten ellenségként tekintett rájuk, és volt olyan, amely homályos, nem szakmai célok végrehajtójaként. Annyiban voltak konzekvensek, hogy nem szakemberként. A másik ok, hogy bár  a neveléstudomány sokat tud a pedagógusokról, tevékenységük összetevőiről, jelenleg nem adott a helyzet, hogy megmondja, melyek a szakember-szerep összetevői.

Hogy mégsem helyes nem szakemberként tekinteni a pedagógusokra, jól mutatja, ha megnézzük, hogyan tekintünk más szakemberekre. A bejegyzés megírásához az ötletet a  komposzt blog bejegyzése (A hasonlat sántít) adta. Az ott felvetett gondolattal egyetértek, ugyanakkor a sokszor használt orvos-pedagógus hasonlatot itt talán fel lehet idézni.

Szoktuk-e mondani, hogy hát, levágta ugyan a lábam a mandulaműtét közben, de sebaj, hisz az orvos is ember!? Vagy pl. építésznek, ha összeomlik a háza, mondjuk-e, hogy hát ő is csak ember? A taxistól, ha a  Nyugati helyett a Délibe visz, elfogadjuk-e magyarázatként, hogy nehéz napja van?

Nyilván szélsőségesek a példák, de talán érthetőek. Mert ezeknek a szakembereknek a hibái azonnal, vagy rövid időn belül jelentkeznek ugyan, de attól nem kisebb a kár, amit egy pedagógus okoz, ha funkcionális analfabétát “farag a gyermekből”, vagy egy-egy meggondolatlan mondatával mély lelki sebeket okoz. Az orvosok, mérnökök stb. gyakorlatát általában jól körülírt protokollok szabályozzák. Ilyenek kétségkívül nincsenek a pedagógusok esetében.

Ezeket a protokollokat nehéz létrehozni, hiszen nem definiálható egyértelműen, milyen eredményt tekintünk sikernek. Nehéz, de mint ahogy már írtam is, nem lehetetlen. Ha pedig pedig az eredményesség kritériumai világosak, elkezdhetnénk a pedagógusokat szakembernek tekinteni.  Az ma már közhelyszámba megy – ld. pl. McKinsey-jelentés – hogy az oktatási rendszer eredményességét leginkább a tanárok minősége határozza meg.

Mindehhez alapvetően nem is kellene sok: teljes oktatáspolitikai fordulat. Olyan, amelyik nem ilyen-olyan érdekek ellenségének vagy kiszolgálójának tekinti a pedagógusokat, hanem az oktatás és a nevelés szakembereinek. Olyan, amelyik nem mennyiségi, hanem minőségi mutatók alapján akarja értékelni és jutalmazni őket. Ehhez a kutatói potenciál létezik, de további kutatások bizonyosan szükségesek.  A rendszerben most is meglévő szakember-tanárokat pedig érdemes lenne kiemelten támogatni, hogy hidat képezzenek a különböző szereplők között.

Nóbik Attila

egyetemi adjunktus, tanulmányi intézetvezető-helyettes Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Szeged, Petőfi sgt. 30-34, Tel: 06-62-544355, nobik@edpsy.u-szeged.hu A kurzusleírások és egyéb információk ezen a honlapon találhatóak: http://www.staff.u-szeged.hu/~nobik/

Hozzászólás