Weszely Ödön: Az egyetemi tanulmányok módszeréről (részlet)

Mindannyian a jövőért dolgozunk. De nemcsak a saját magunk jövőjéért — mint a röghöz tapadt és alantjáró lelkek, — előttünk a nemzet jövője, a következő nemzedék jövője, az emberiség jövője!

S bármily nagyrabecsüljük is az élet materiális feltételeit, s a fejlődés gazdasági tényezőit, — a szebb jövőt csakis a szellemi munka segítségével fogjuk tudni kiküzdeni.

(„A tudományos emberfő mennyisége
a nemzet igazi hatalma.”)

Mély meggyőződésem, hogy a munka mai értékelése, mely a testi munkát föléje emeli a szellemi munkának teljesen téves, mert hiszen minden materiális haladás gyökere is a szellemi életben van. A mi nagy Széchenyinknek is az az alapgondolata, hogy anyagi boldogulás is csak a szellemi műveltség emelésével lehetséges. „Nem a termékeny lapály, hegyek, ásványok teszik a közerőt, — mondja — hanem az -ész, mely azokat használni tudja.” „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.” (Hitel, 158. I.)

A tudomány tűzhelyei pedig az egyetemek. Innen árad szét a tudományos képzettség, innen viszik magukkal az ifjak a tudomány iránti szeretetet és azt a tudást, melyet ők maguk tovább adnak, vagy a mindennapi élet gyakorlati kérdéseinek megoldására felhasználnak. Az egyetem mindig tudományos centrum, a világosság terjesztője s nemcsak a középosztály műveltsége, hanem közbenső intézmények közvetítésével voltaképp a népnevelés is ebből a fényforrásból táplálkozik, mert a világosság felülről jön.

Az egyetemeket azonban nem szabad úgy felfognunk, hogy azok csupán magasabb tanintézetek. Az egyetemek nemcsak tanítanak, a tudománynak nemcsak terjesztői, hanem egyuttal tovább fejlesztői is. A tudományos kutató munkának vannak szentelve, tehát nemcsak közvetítők, mint a többi kultúra terjesztő intézet, hanem termelők, gyarapítói annak a szellemi kincsnek, mely a nemzet legértékesebb vagyonát teszi.

Az egyetem hivatása tehát, kedves ifjúság, Önöket ebbe tudományos munkába bevezetni, hogy azután akár, mint önálló kutatók, maguk is tovább fejlesszék a tudományt, akár a gyakorlat terén, a mindennapi élet kereteiben felhasználják azt az élet tökéletesítésére, emelésére és magasabbrendüvé tételére.

(Az egyetemi tanulmányok módszere.)

Az egyetemnek ebből a feladatából következik, hogy az egyetemi tanulmányok módszere más, mint általában az iskoláké, vagy valamely szakiskoláé. Szükségesnek tartom ezért, hogy néhány szót szóljak az egyetemi tanulmányok módszeréről. Szükségesnek tartom ezt azért is, mert ez a módszer az ifjút, ki a középiskolából jön, néha oly készületlenül találja, hogy nem tud hozzá alkalmazkodni, s néha egész pályája ezen szenved hajótörést.

Míg a középiskola napról-napra, tantervszerűen, mindennapi ellenőrzéssel és számonkéréssel, szinte kikerülhetetlen kényszerrel vezeti az ifjút a cél felé s végül bizonyos ismeretmennyiséget el is sajátíttat, — addig az egyetem teljesen rábízza az ifjúra, hogy válasszon a tanulmányok közül, ossza. be magának tanulmányait, akkor adjon számot róla mikor akar, mikor elkészült munkájával s általában tanulmányaiban bizonyos önállóságot tanusítson. Az egyetem erre az önmunkásságra alapítja a maga rendszerét, önállónak, szabadnak, saját kezdeményezéséből cselekvőnek tekinti az ifjút. Mi úgy fogadjuk a hallgatói, hogy az azért jön, mert dolgozni akar, s azt akarja tanulni, amit ő választott s önként választott.

Sajnos némely ifjú végig járja az egyetemet anélkül, hogy az egyetemi tanulmányozás módszerének alapelveit megismerné, s oklevélhez jut anélkül, hogy részt vett volna abban a tudományos munkában, mely az egyetemen folyik. Az ilyen ifjak csak beiratkoznak, egyszer-kétszer be-benéznek a tantermekbe. Az előadásokra azt mondják: azt úgyis megtaláljuk a könyvekben s azután ismét csak a vizsgálatokon jelennek meg. A vizsgálatokra pedig rövid egy-két hét alatt elkészülnek, néha rövidke kompendiumokból, néha az előkészítő ipar segítségével, ami annyit tesz, hogy sikerül bizonyos ismeret mennyiséget erre az alkalomra, ad hoc,. emlékezetükbe belepréselni.

Aki így jár el; az valójában távol maradt az egyetemi tanulmányoktól, csak a vizsgálatok nyomasztó terhét érezte, talán csodálkozott néha a tanárnak előtte érthetetlen kérdésein, de nem érezte soha a tudományos munka örömeit, a kutatás lázát, a tetterőnek megnyilvánulását az önálló produkcióban, a léleknek azt az emelkedését a nagy és örök igazságok felé, s nem érezte soha az önzetlen tudományos munka legnagyobb gyönyörűségeit: az igazság megpillantásának extázisát. (…)

Az egyetem az igazság önzetlen kutatásának szenteli munkáját. Itt nem csupán bizonyos ismeret-anyag megszerzéséről van szó. Az ismeretek bizonyos mennyisége előfeltétele annak, hogy ez a munka megindulhasson. Azért az ifjúnak, midőn ide belép, ezt az ismeret-mennyiséget már magával kell hoznia. Az egyetemi tanár nem korrepetitor, aki betanítja az ifjút arra, amit a vizsgálaton tudnia kell. Néha ezzel egyáltalán nem is foglalkozik, ezt teljesen a fiatalság önálló munkásságára bízza.

(Önálló munkakör.)

Ez nem jelenti azt, hogy az egyetemi tanár nem pedagógus. Pedagógus ő is, de az ő pedagógiai eljárása más. Az egyetemi pedagógia az ifjúság öntevékenységén épül fel. Önálló munkát kivánunk az ifjútól, kit szabadnak és önállónak tekintünk. Szabad elhatározásából jő hozzánk, szabadon választja azt a tudományszakot, melyet művelni akar s hisszük, hogy ebben a választásban őt az illető t-adomány iránti érdeklődés és szeretet vezeti. A vizsgák nem is lényegesek a tanulmány szempontjából, sőt a pályára képesítő vizsgák függetlenek is az egyetemtől, s csakis a doktori fok az, mely az egyetem egyetlen minősítése. Ez azonban eredetileg nem képesít semmiféle pályára, csak a tudományosság fokát jelzi, azt, hogy a. tudósok, a doktorok, befogadják őt maguk közé, mert a tudománynak azon a fokán áll, hogy önállóan is folytathatja a tudományos kutató munkát.

(Az előadások és a könyvek.)

Az egyetemi előadás tanítás ugyan, de nem csupán tanítás. Az előadás a tanár önálló kutatásainak előterjesztése a nyilvánosság elé, a professzor hitvalló és igehirdető, ki a maga igazságait hirdeti a katedráról. Az ily előadás meghallgatása ugyan tanulságos, az ifjú lélek épülhet rajta, de voltakép még sem igazi tanulás. Ha szép és művészi az előadás, meghallgatása lehet nagy szellemi élvezet; ha nehéz, akkor lehet erős szellemi munka, szolgálhat sok okulással, de még sem ez az igazi tanulás. Azért némely hallgató úgy véli, nem is kell meghallgatnia. Hiszen megtalálja a könyvekben ugyanazt, különösen., ha az illető tanárnak magának is vau könyve. Mily tévedés!

Az előadás nem arra való, hogy a könyvet pótolja és fölöslegessé tegye, s a könyv nem helyettesíti az előadást. Nem is szólok arról, hogy az élő egyén szuggesztív hatását nem helyettesítheti a könyv, az előadáson a tanár is a hallgatóság hatása alatt áll, s azoknak a pszichéje szerint igazodik; szempillantásuk, gesztusuk, attitudejeik, belőle nemcsak gondolatokat s megjegyzéseket váltanak ki, hanem az előadás módszerére, magának az anyagnak feldolgozására is hatással vannak. A hallgatók tömege és a tanár között láthatatlan lelki kapcsolat támad, s kölcsönös hullámok érintik a tanárt, és tanítványt egyaránt s alakítják az előadás folyamatában a tárgyat, az eszmék egymásutánját s a módszert. Könyvek nélkül nincs tudomány, de nincs oly könyv, s nem is lehet oly könyvet irni, mely mindazt tartalmazza, amit tudni kell. A tanár száz meg száz könyv eredményét dolgozza fel s ezzel a hallgató munkáját könnyíti, mert megkíméli a felesleges keresgélés fáradságától s a tévelygésektől; szempontokat ad könyvek megítéléséhez, a bennük levő értékes anyag kibányászásához s kritikai munkát végez, midőn régit és újat, tényt és hipotézist, helyest és helytelent, igazat és téveset szétválaszt. Könyv és előadás kiegészíti egymást. Mindkettő kell, s mindkettő értékes.

A téves megítélés onnan ered, hogy az egyetemre járó ifjúság egy része csak a vizsgálatokra állítja be gondolkodását, holott a lényeg nem a vizsgálat, hanem a tudományos munka, az a tudományos munka, melyet tanárnak és tanítványnak együtt kell végezni.

(Munka-közösség.)

Az igazi egyetemi tanulmány nem az, midőn a hallgató az előadáson passzive jelen van, hanem az, midőn aktiv részt vesz a kutató munkában, s az intézetekben, a laboratoriumokban és szemináriumokban együtt dolgozik társaival s együtt dolgozik tanáraival. Az egyetem tehát voltakép az együtt dolgozók egyetemessége, munkaközösség, mely a tanár vezetése alatt -áll.

Az előadás már csak eredmények összefoglalása, a tanár rendszerező munkájának előterjesztése, bevezetője, vagy befejezője, esetleg kísérője a közös laboratoriumi vagy szemináriumi munkának, de mindenesetre csak egy része az egyetemi tanulmányozásnak, mely magában véve, — ilyen közös, együttes laboratoriumi és szemináriumi munka hijján, — kellő alap nélkül szűkölködik.

(Aktiv-munka.)

Az előadások meghallgatását, ezt a passziv munkát, a hallgatónak okvetlenül ki kell egészítenie az aktiv munkával. Ez az aktiv munka pedig a laboratoriumokban folyik, a könyvtárakban, szemináriamokban, intézetekben.

Uszni csak uszva lehet megtanulni, nem pedig szemléletből, vagy előadásból. A tudományos munkát csak tudományos foglalkozás közben lehet megtanulni, a tudományos kutatás módszereit csak kutatva; buvárkodással. (…)

Amerikai egyetemeken ez a közös munka oly közeli bizalmas viszonyba hozza a tanárt és tanítványt, hogy együttesen dolgoznak tudományos problémák megoldásán s együtt is jelennek meg a nyilvánosság előtt. A tanár s az egyetem szabályzatai azt is megengedik, hogy a hallgató, — ha kutatásainak s munkájának értékes eredményei vannak, — maga is előadásokat hirdethet tárgyáról az egyetemen s a padokban ott ülnek társai és tanára is.

A modern egyetemi oktatás súlypontja mindjobban áthelyeződik erre az intézeti s gyakorlati munkára s az egyetemek fejlődése az egész világon ebben az irányban halad. A hallgató tanárrá lehet, a tanár hallgatóvá lesz: azaz mindenki, tanár és tanítvány egyaránt, voltakép mindenki a tudomány munkása.

Mi is ilyen munkára várjuk az ifjúságot! A mi egyetemünkön nem sok tantermet fognak látni, de annál több intézetet, laboratoriumot, szemináriumot. Ezek az igazi tudományos munka színhelyei. (…)

(A tudományos munka akadályai.)

Nekünk nem eszményképünk az oly hallgató, ki csak mintegy mellékesen hallgató, mert főfoglalkozása valamely lukrativ kereseti ág. Tisztelek minden tisztes munkát, de még sem tudok lelkesülni, ha az ifjúság, mint pl. Budapesten történt, asztalos-műhelyt nyit, vagy futkos üzletek után, ami mind lehet hasznos és szükséges foglalkozás, de még sem mondható egyetemi tanulmánynak, vagy a tudomány művelésének.  (…)

Arról szóltam eddig, mik a tudományos munka feltételei, s hogyan kell egyetemi tanulmányokat folytatni? Arról, hogy mi itt tudományos munka-közösséget akarunk teremteni, hogy hallgatóink a szaktudomány munkásai lehessenek.

De mi még többet is kívánunk. Ne csak szakemberek legyenek, hanem egész emberek.

A szaktudomány csak egy része a tudás egészének s mi, mint Madách tudósa mondja „Az ember tragédiájában”: átpillantását vágyjuk az egésznek!

(Műveltség és világnézet.)

A mult század ezt úgy fejezte ki, hogy általános műveltségre van szükségünk. Ma már az általános műveltség szétfolyó fantomja helyett valami határozottabbra vágyunk, kerek, erősen összefüggő egységre, szilárd szerkezetű tudásra, melyre bizton támaszkodhatunk vészben és viharban is, az élet nehéz óráiban is. Egységes világnézet az, amire törek – szünk, a szaktudásunkat bele akarjuk illeszteni a világegyetem képének egészébe.

A világnézet azonban nemcsak az a kép, melyet magunknak a világegyetem szerkezetéről s benne az ember életéről kialakítunk, hanem egyuttal felelet az élet legnagyobb és legnehezebb kérdéseire, a „miért? honnan? hová?” kérdéseire. Attól a felelettől, melyet ezekre a kérdésekre adunk, függ életfelfogásunk, az irány és programm, melyet követünk a tudományos munkában éppúgy, mint egész életünk berendezésében, s minden cselekvésünkben.

Korunkat némelyek „világnézet nélküli” kornak nevezik, mert az emberek elvesztették azt az egészséges világnézetet, melyet a vallás adott nekik, s nem tudtak helyébe mást állítani, — csak töredékes tudásuk morzsáival táplálták lelküket! A közelmult katasztrófái sokakban lerombolták a régi világnézetet, mely szilárd támaszt adott nekik, s így ingatagok lettek, nincs biztos irányuk, napról-napra élnek, igazi életprogramm s magasabb életcél nélkül.

De az ilyen élet nem igazi emberi élet. Az ember célkitüző lény, kinek magasabbrendű lelki élete van, s kinek e lelki élet számára világnézetet kell kialakítani, ha nem akar félember maradni, hanem egész ember akar lenni.

Aki a világnézeti kérdésekre őszintén és komolyan akar felelni, annak nehéz, kemény gondolat-munkát kell végeznie. A maga szaktudományának részleteit bele kell illesztenie a nagy egészbe, a világegyetem s benne az emberi élet egészének felfogásába, mely lehat a dolgok legmélyére, a lényeg felfogásáig.

Az ifjúra mi nem akarunk világnézetet oktrojálni. Azt akarjuk, hogy világnézetét ő maga alkossa meg magának, szerzett tudománya segítségével, a mi ideális munkánk ha-‘ tása alatt. Neki magának kell kiküzdenie a maga számára az ő saját világnézetét, s életfelfogását s ennek alapján kell megállapítania életének célját és életének tervét.

A világnézet az ő tudományos munkájának betetőzése és megkoronázása.

(Jellem).

De kedves fiatal barátaim, bármily sok és szép tudást szereztek is, s bármily nagy érték is a tudomány, ez magában nem elég ahhoz, hogy egész eniberek legyetek. A jellem. az, mely a tudással párosulva egész emberré tesz.

Az ember nem absztrakt fogalmak rendszere, nem gondolkodó gép, nem kutató lámpa, hanem élő lény, egyéniség, kiben érzelem és akarat működik, s kit cselekvésében nem csupán logikai kapcsolatok irányítanak, hanem a lélek egész tartalma.

A tudomány csak úgy értékes, ha erkölcsi jellemmel párosul.

Jellemekre van szükség, egyenes, tiszta, de tetterős és szilárd jellemekre. Jellemekre van szüksége korunknak, jellemekre van szüksége hazánknak.

Az egyetemre kerülő ifjú éppen abban a korban van, midőn jelleme kezd megszilárdulni. Ez a fejlődésnek az a korszaka, midőn világnézete kialakul, s azután jelleme megállapodik. Hányszor van magára hagyatva ebben a nehéz küzdelemben! De ha magára is hagyják őt a mindennapi élet közömbös emberei, nem kell csüggednie, — ott vannak a könyvek, s a világ legnagyobb emberei és legkiválóbb szellemei jöhetnek segítségére abban, hogy világnézetét kiküzdje, az egész világképét magában felépítse s kialakítsa magában azt az erős jellemet, mely ezt az egész világot, mint erős atlasz elbírja.

Ime, a módszer itt is csak az, ami az egész egyetemi tanulmányozásnak is legfőbb jellemvonása: az önmunkásság. Mindenki csak a saját munkájával emelkedhetik, mindenkit csak a saját erőfeszítése tehet erőssé.

————-
Az előadás elhangzott a Pécsi M. Kir. Tudományegyetem 1923. okt. 24.-én tartott tanév-megnyitó ünnepélyes közgyűlésén.

A teljes szöveg az alábbi linken olvasható.

A digitalizálás sebtében készült, ezért a szövegben előfordulhatnak hibák, elgépelések.

Nóbik Attila

egyetemi adjunktus, tanulmányi intézetvezető-helyettes Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Szeged, Petőfi sgt. 30-34, Tel: 06-62-544355, nobik@edpsy.u-szeged.hu A kurzusleírások és egyéb információk ezen a honlapon találhatóak: http://www.staff.u-szeged.hu/~nobik/

Hozzászólás