Lost in translation

Van egy emlékem még kezdő oktató koromból. Ülök valami megbeszélésen, ahol éppen a  tanárképzés kívánatos tartalmairól beszéltünk. És a “csoporttársaim” nem tudták mi az a Pedagógiai tartalomtudás (Pedagogical Content Knowledge; PCK). (Megjegyzem, azt most is úgy sejtem, hogy a kelleténél kevesebben ismerik és használják a koncepciót.) Körülbelül úgy nézhettem rájuk mint Bill Murray az Elveszett jelentésben.

 

Akkor azt gondoltam, hogy én ezekkel (igen, valószínűleg így) nem tudok beszélni. Hacsak meg nem tanulják  az én nyelvemet.  Nem lehet megoldalni az iskolarendszer és a tanárképzés alapvető problémáit, ha nem berszélünk egy univerzális nyelvet. A pedagógia lingua franca-jának pedig a tudomány nyelvének kell lennie. (Éppen akkor a pedagógus-gondolkodás fejlődésével foglalkoztam.)

Azóta már másban látom a problémát. Mégpedig pontosan abban a gondolkodásban, ami akkor engem jellemzett. Azóta szilárd meggyőződésemmé lett, hogy az iskolarendszer és a tanárképzés egyik alapvető problémája az, hogy minden szereplő a saját nyelvének csapdájába esik.
A nyelv ugyanis, sokszor úgy látom, determinálja a gondolkodást.  Ennek pedig egyenes következménye, hogy az oktatási rendszer szereplői egymás gondolkodását, és tudását illegitimnek tartják. Kezdődik azzal, hogy az iskola illegitimnek tekinti a gyermekek előzetes tudását. A pedagógusok nem tartják relevánsnak a kutatók mondanivalóját, a kutatók pedig az oktatási rendszer kerékkötőiként tekintenek a pedagógusokra. De az egymás melletti elbeszélés a kutatók között is létezik. Konferenciákon udvariasan megtapsoljuk egymást, de az előadás alatt a szomszédunkkal azt tárgyaljuk, hogy ezek milyen hülyeségeket beszélnek. Kivéve ha a mi kutyánk kölyke az illető.
Tehát nem csak ők nem beszélik az univerzális nyelvet, de mi, kutatók sem.

(Az iskolarendszer, szerintem, olyan, mint Scarlett Johansson feneke. Nem mertem olyan hátsót betenni, amely hasonlít a mai magyar helyzethez. Bár csak egy van belőle, ezerféleképpen lehet róla beszélni. Hogy ennek mi köze a témához, azt az olvasó fantáziájára bízom.)

Nem is olyan régen olvastam valahol egy találó mondást: It’s strange how everyone has an opinion but mine is the only one that is always right…. Az iskolarendszerről és a tanárképzésről folyó értelmes párbeszédnek az egyik feltétele éppen az volna, ha mások véleményét is legitimnek fogadnánk el. Ehhez pedig szükség lenne arra, hogy értsük egyáltalán, mint mondanak mások.

Ezt azonban nehezíti, hogy kevés a tolmács közöttünk. Vagyis az olyan szakember, aki egyaránt beszéli  a tudomány(ok) és a gyakorlat nyelvét. Különösen fájó a tolmácsok hiánya a pedagógusképzésben. Érdemes megnézni a pedagógusképzés elé sokszor példaként állított orvosképzést. A magas szintű elméleti képzés mellett a hallgatók alapos gyakorlati képzésben is részesülnek. Olyan szakértők segítségével, akik mind a gyakolrat, mind az elmélet területén jártasak.

Az természetesen komoly kérdés, hogy hogyan lehet tolmácsokat képezni. Érdemes lenne a közoktatás különböző területein dolgozó szakembereket a pedagógusképzés műhelyeihez vonzani, bekapcsolni őket az oktatásba, és “cserébe” elindítani őket a tudományos pályán. Ehhez arra is szükség lenne, hogy az egyetemi műhelyek, szemben a mai gyakorlattal, ne kívánjanak teljes azonosulást a gyakolrati szakemberektől. Mert a túlságosan átalakított emberekből nem lesz tolmács. Legfeljebb zombi.

Nóbik Attila

egyetemi adjunktus, tanulmányi intézetvezető-helyettes Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Szeged, Petőfi sgt. 30-34, Tel: 06-62-544355, nobik@edpsy.u-szeged.hu A kurzusleírások és egyéb információk ezen a honlapon találhatóak: http://www.staff.u-szeged.hu/~nobik/

One thought on “Lost in translation

  1. Pingback: A tanár nem ember

Hozzászólás