Tanárképzés és időutazás

Tettem egy volt kedves hallgatómnak egy ígéretet, hogy írok egy bejegyzését arról, hogy szerintem melyek a tanárképzés legfontosabb problémái. Erre még nem jutott időm, de közben eszembe jutott: Hiszen írtam én már a tanárképzésről!

Amikor egyetemista voltam, a Szegedi Egyetem című újságot még kommunikáció szakos hallgatók írták és szerkesztették az Irinyi épület alagsorában, a fénymásolótól balra. Mivel néhány embert ismertem a szerkesztőségből, elég sokat lebzseltem arrafelé, sőt – horribile dictu – még cikkeket is írtam.

Az egyik ilyen egy olyan beszélgetésről szólt, amit az akkori Pedagógia-pszichológia Intézet kezdeményezett, hogy a hallgatók elmondhassák a véleményüket a tanárképzésről. Mivel az eredeti lapot nem találtam még meg, nem tudom, hogy pontosan mikor született az írás. A legjobb tippem 1999 tavasza, amikor már bőven tanárszakos voltam, de még nem voltam demonstrátor.

A szöveget nem szerkesztettem, úgy adom közre, ahogy a gépemen megtaláltam. Kommentár helyett meg talán elég annyi, hogy a jó részét akár ma is írhattam volna…

A mormogás joga –állítólag– már Rómában is megillette a népet. A népnek persze mindig is akadt morognivalója. Hol a kenyeret, hol a cirkuszt kevesellték. Lehet, hogy néha nem is volt semmi bajuk, csak morogni támadt kedvük.

Mi, magyarok, ha nem is tartjuk magunkat a rómaiak utódainak, ezt a „nemes” hagyományt igen nagy kedvvel ápoljuk. Erről tanúskodik az a néhány évvel ezelőtti felmérés is, amely szerint a magyarok a legelégedetlenebbek az egész világon. Sajnos, a tettek mezején már kevésbe jeleskedünk, hisz beszélni mindig könnyebb a problémákról, mint hozzáfogni a megoldásukhoz.

Ez a mentalitás jellemző az egyetemistákra is. Nagyon sok sérelmet, panaszt hallani. Ezek némelyike teljesen jogos, némelyike azonban csak tudatlanságból, rosszindulatból fakad.

Nem tisztem eldönteni, hogy az egyetemi tanárképzéssel kapcsolatos kritikák melyik kategóriába tartoznak. A kritikus hang felvetése jogos, hisz mindenki tudja, sőt az utóbbi időben még kósza hírként a sajtó is foglalkozott vele, hogy a tanárképzés válságban van. A válságból kivezető út megtalálásához sok értelmes javaslatra és összefogásra van szükség.

Éppen ezért hirdetett hallgatói vitafórumot a PePsi Intézet április 19-ére. A fórumra menvén azt gondoltam, hogy felajzott tömeggel telezsúfolt tantermet fogok találni, ahol majd röpködnek a szitkok és az átkok. Gondoltam, most majd eljön mindenki, aki oda akar mondogatni, hisz ennél nincs is jobb alkalom. És persze ott lesznek azok is, akik érdemi információkat szeretnének kapni, hisz arra sincs ennél jobb alkalom.

Ám a teremhez érve nagyot kellett csalódnom, hisz alig lézengtünk ott néhányan. Olyannyira kevesen voltunk, hogy a „létszámcsatát” az intézet nyerte 11:9 arányban. Megjelent Berta Árpád dékán úr, és a két tanszékvezető, Vajda Zsuzsanna valamint Pukánszky Béla is. Mellettük csupa olyan arc, akikkel minden héten találkoz(t)unk az órákon. (Sajnos, a másik oldalon is többségében ismerősök ültek.) Megjelent a BTK HÖK képviselője, Nagy Zoltán is.

A vita a kis létszám ellenére is érdemi volt. Kimerítő információkat kaphattunk a tanárképzés igencsak elszomorító anyagi és személyi körülményiről, s arról, hogy a sokak által kevesellt gyakorlati jellegnek épp ez a két tényező lenne a legfontosabb feltétele. A PePsi Intézet a BTK-hoz tartozik, ezért a TTK-sok „kvázi” áthallgatók, akik után a TTK-nak meghatározott összeget kellene fizetnie. Kellene, de nem mindig és nem mindig annyit fizetnek. Egyébként a bölcsésznormatívába sincs beépítve a tanárképzés költsége. Ez azonban leginkább politikai kérdés, s csak halkan teszem hozzá, hogy megoldás nem várható a közeljövőben.

Újfent bebizonyosodott, hogy a „tanár is ember”, s szó esett arról is, hogy az oktatóknak csak az egyik feladata tanítani, az előmenetel és az alkalmazás érdekében megfelelő színvonalú szakmai munkát is fel kell mutatni. Nem beszélve arról, hogy nekik is vannak magánéleti kötelezettségeik, problémáik.

Felvetődött a tananyag racionalizálásának ötlete is, amire azonban konkrét javaslatok és ötletek híján nem kerülhet sor. Megtudtuk, hogy a követelményeket csökkentendő be fogják vezetni az integrált szigorlatot, vagyis nem kell kétszer „sorban állni”, hanem egy alkalommal fogják megejteni a két szigorlatot.

Fontos kérdésnek tűnt a tanszékek, oktatók és a diákok kommunikációja is. Felvetődött, hogy fogalmazódjanak meg világos célok és követelések, valamint az, hogy a tanárképzés fontosságát közérthetőbben kellene közvetíteni.

A legnagyobb vita a tanárok hallgatói véleményezése körül bontakozott ki. A HÖK részéről történtek már kezdeményezések, de az annak idején kijelölt intézetek –Történeti és Szláv Intézet– ellenállásán meghiúsult a kísérlet. Mindkét oldalon erős igény mutatkozott egy ilyen rendszer kialakítására, mert ez a diákság és a tanárok érdekeit is szolgálná. Noha a konkrét javaslatokban azonban nem született teljes megállapodás, úgy tűnik az ügy elmozdult a holtpontról.

Neuralgikus pontnak bizonyult a szakmódszertani óráknak és a tanárképzésnek a viszonya. Itt is tisztázatlanok a kapcsolatok.

A találkozó nyitott légkörű volt, s úgy éreztük, hogy partnereknek tekintettek bennünket. A gyakorlati haszna az összejövetelnek később mutatkozik meg. Akik ott voltak biztos, hogy tisztábban látják a tanárképzés viszonyait, s a másik oldal is hasznos információkat és tanácsokat kapott.

Nóbik Attila

egyetemi adjunktus, tanulmányi intézetvezető-helyettes Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Szeged, Petőfi sgt. 30-34, Tel: 06-62-544355, nobik@edpsy.u-szeged.hu A kurzusleírások és egyéb információk ezen a honlapon találhatóak: http://www.staff.u-szeged.hu/~nobik/

Hozzászólás